Túl az Óperencián

Amikor elhatároztam, hogy kilépek a virtuális világba, el kellet gondolkoznom, hogy mennyire lépem át a határt.

El kellett döntenem, hogy meg merem-e mutatni magam. Fel akarom-e vállalni azt, hogy összekötik az írásom a személyemmel. A biztos névtelenséget, és arctalanságot feladom-e azért, hogy esetlegesen szemtől szembe elmondja valaki a véleményét arról, amit írtam. Nem is olyan könnyű döntés ez.

Eldönteni, hogy majd én leírom a véleményem, és minden mást is egy blog oldalán egyszerű. Biztos sokan ugyan úgy elmondják, hogy írni nem nagydolog. Csak nyomogatod a billentyűzetet, és már kész is. Amíg bele nem fogsz, valóban csak ennyinek tűnik.  Aztán ott ülsz a monitorral szemben és máris azon gondolkozol, hogy akkor hogyan is? A saját véleményedet vagy másét? Mennyire avatod be a külvilágot a világodba, vagy inkább csakis más valaki életét vesézed ki nap, mint nap? És már nem is tűnik olyan egyszerűnek ez az egész. Egy újabb lépés az ismeretlenbe.

Én akkor szembesültem ezzel, amikor a lányokkal eldöntöttük, hogy elindítjuk a blogot. Természetesen nem volt kérdés, hogy beszállok-e. Örömmel vetettem bele magam a munkába. Na, majd most, végre szabadon szárnyalhatok! Gondoltam!!! Aztán jött az első döbbenet számomra. Ja, hogy akkor most az én képem ott lesz, minden írásom mellett!? Ja, hogy akkor esetleg olyan is olvashatja majd, aki már évek óta ismer, és kiderül a véleményem!? Nem bújhatok el a névtelenség álarca mögé?! Szembesülni ezekkel a dolgokkal, nem volt egyszerű. És íme, megint győztem. Mert bevállaltam és megtettem. Írtam és írom a sorokat. Lassan, de távolodom attól a bizonyos biztonságot adó zónától. Egyre inkább úgy érzem, nem lehetetlen messzire menni, és nincs abban semmi rossz, ha néha napján mások is elmondják a véleményüket, arról, amit tőlem olvasnak.

Tedd meg te is, ha úgy gondolod!!