Háttér országban élni nem is olyan nehéz. Bár vannak napok, amikor kiállnék a határra és integetve jelezném, hogy „hahó, itt vagyok, gyere csak nyugodtan”.
De rá kell jönnöm a legjobb, amit tehetek, hogy csendben rúgom a kavicsot az úton magam előtt, és türelmesen várok, hogy szóljon: Megjöttem. Akkor megdobban az anyai szív, és tudom, együtt megyünk tovább, és lesz egy kis idő, amíg ketten vagyunk. Ilyenkor meghallgatom, és próbálok pártatlanul, kívülállóként véleményt mondani.
Mert valljuk be őszintén, ez egyáltalán nem olyan könnyű, ha a saját gyerekünkről van szó. Megtalálni azt az egyensúlyt, amikor még nem kioktatásnak számít, amit mondunk, hanem valóban véleménynek. Amikor próbáljuk őszintén elmondani, hogy bizony mi is voltunk kamaszok és mi is szívesen feszegettük a határokat, és persze mi is azt gondoltuk, hogy tudjuk a tuti megoldást. De be kell látnunk a magán élet nem csak nekünk, de nekik is magánélet.
És tudnunk kell, na és persze, elfogadnunk, hogy a magán szó, az nem azt jelenti, hogy anyával együtt. Nem nekünk kell megoldani a konfliktusokat és nem nekünk kell kiválasztani a megfelelő partnert. Mert amikor azt hisszük, hogy akit mi választunk a gyermekünk mellé majd az lesz a befutó, lehet, hogy tévedünk. Hiszen nem nekünk kell, hogy megfeleljen, hanem neki. És bizony nem vívhatunk meg minden csatát, és vállalhatjuk be helyettük az összes sérülést. Ezeket ugyanúgy végig kell nekik is csinálni, ahogy anno mi is tettük. Valószínű, hogy később majd, elmondják, hogy nekünk volt igazunk.
De bizony azt ki kell várnunk. Együtt örülni és együtt sírni, ha kell. Ha azt szeretnénk, hogy mindig elmondja majd, mi is történik vele, akkor ügyelnünk kell rá, hogy valóban háttérben maradjuk. Sokszor nehéz, de nem lehetetlen.
Figyelni, ahogy felnőnek, és nyugtázni, hogy meg tudnak birkózni a rájuk szabott feladatokkal, ez a mi dolgunk, és persze várni őket, ott az úton, háttér ország felé!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése