Háttérország

Az én életemben is eljött anno az a pillanat, amikor tudtam nincs mit tenni, indulni kell. Lassan, lépésről lépésre, de megtettem.

Nem könnyű, mert mindig azt gondolja egy anya, hogy még nem elég érett a csemete, hogy elhagyjuk. Pedig ők, észrevétlenül, de felnőnek. Felnőnek a saját kis életükben elérkező feladatokhoz, és felnőnek az évek múlásával. Elindulni ebben az országba bizony nem olyan egyszerű, de nem lehetetlen. Biztos távolságból figyelni és hinni, menni fog…nem könnyű.

De ez csupán azért van, mert egy anyai szív mindig tudni szeretné, hogy ha elfordul, attól még a világ a helyén marad. Bizony a gyerek sem esik el állandóan, és nem marad éhes, és a tiszta ruhát is megtalálja, ráadásul még azt is tudja, merre van az arra.

Talán kicsit szomorúan vesszük tudomásul, megy neki ez nélkülünk is. Ilyenkor kell beismerni, hogy nincs más teendő, csak útra kelni. Észrevenni, hogy más feladatok is várnak ránk, hogy új kihívások vannak. A felszabadult időnket magunkra is fordíthatjuk, és attól még nem leszünk szívtelen és lelketlen anyák. Csupán annyi történt, hogy más sorrendet kaptak a napi tennivalók. A csemete attól még boldog és az életének továbbra is a része leszünk.

Annyit kell tennünk, hogy írunk egy cédulát: Háttér országba mentem, de ott mindig megtalálsz!